Értelmezés és újraértelmezés

Ez az első fejezet a múlt queer művészeinek és művészetének újraértelmezésre helyezi a hangsúlyt. Végigköveti őket a történelemben egészen a 20. századig, amikor a haladó eszméjű törvények és az újfent megjelenő LMBTQ+ jogok egyre inkább lehetővé tették a queer emberek számára a nyilvánosság előtt való megjelenést.

Szent Sebestyén

Szent Sebestyén emblematikus figurája egy szent meleg férfiként való újragondolásának.

Egy vonzó, fiatal férfi teste és a kínzása és mártírsága alatt szó szerint beléálló, fallosz alakú nyilak a 19. század közepéről származó queer esztétika részei. A cisznemű meleg esztétikában Sebestyént egyre szebben ábrázolják, és a reneszánsszal meg is fiatalodott. A folyamatos újraértelmezés hatására a legutóbbi ábrázolások köszönőviszonyban sincsenek a középkorú, szakállas, páncélos férfival, aki eredetileg volt.

Egyre kidolgozottabb teste és egyre kevesebb ruhája miatt a róla alkotott kép egyre nőiesebb is lett. Az olyan szerzők, mint Oscar Wilde és Marcel Proust a kiközösített és marginalizált homoszexuálisok jelképévé emelték őt.

Szent Sebestyén szexualizálása Whitney Davis rendszere alapján kategorizálható úgy, mint a „szépség queerelése”, egészen pontosan egyfajta „újra-birtokbavétel” és a művészeti alkotásokhoz való új jelentőség rendelése. De a Szent Sebestyént ábrázoló alkotásokat gyakran olyan művészek készítették, akik a krónikák szerint maguk is éreztek vonzalmat a férfiak iránt (bár Bronzino nem feltétlen). Ezért hallhatóak érvek amellett, hogy a szent némely ábrázolása pusztán a férfiúi szépség homoerotikus vetülete.

Caravaggio

A Caravaggio által megjelenített fiatalemberek mindegyike homoerotikus alany, pontosabban homoerotikus módon van ábrázolva.

Ezt az olvasatot részben azért tulajdonítják nekik, mert lehetséges, hogy a művész maga is meleg vagy biszexuális volt. Bármi is az igazság, az tény, hogy számos modelljével ápolt különleges kapcsolatot.

A Caravaggio és Mario Minniti közötti az egyik legtöbbet leírt meleg kötelék: a művész és a Gyümölcskosarat tartó fiú alanyának viszonyát már több ízben átalakították, mivel Minniti visszatért Szicíliába és feleségül vett egy nőt. Le kell szögeznünk azonban, hogy még ez sem jelenti, hogy heteroszexuális volt. A házasság és a gyermekvállalás nem feltétlen utaltak konkrét szexuális irányultságra, mint ahogyan azt manapság meghatározzuk.

Michelangelo

Michelangelo fennmaradt verseiből unokaöccse, aki halála után megörökölte ingóságait, minden homoerotikus utalást kigyomlált.

Szerencsére mára már rekonstruálták ezeket. Michelangelo több verset dedikált fiatal patrónusának, Tommaso de’ Cavalierinek, aki nem viszonozta az érzéseit. A művész számos, Zeusz és Ganümédész történetét ábrázoló skiccet és rajzot is készített neki: a mítosz akkoriban divatos módja volt a homoszexuális vonzalomra való burkolt utalásnak.

De Tommaso nem az első szerelme volt: más fiatal munkatársainak és modelljeinek írt sírfeliratokat és verseket. Mielőtt Rómában hírnévre tett szert, ahol egyedül dolgozott, Michelangelo művészete Firenzében bontakozott ki, ahol a műhelyeket kizárólag férfiak látogatták, így homoszociális környezetek alakultak ki.

Ez a jelenség annyira ismert volt, hogy a német “Florentine” szó évszázadokon keresztül jelentett meleget is, amíg meg nem alkották ezt a kifejezést rá. A homoszexualitás Medici-korszakbeli Firenzéjének megélése sokban hasonlított a maihoz (például hogy némelyek az identitásukként élték meg). Ezenkívül Michelangelo az esztétikai kánonját az extrém maszkulinitásra helyezi, amit visszamenőleg a férfi izomzattal való megszállottságának tulajdonítanak.

Scipione Borghese

Scipione Borghese bíboros tartós kapcsolatot ápolt gyerekkori barátjával, Stefano Pignatellivel. Kettejüket a szent inkvizíció fajtalansággal vádolta meg és büntetőeljárást indított ellenük, és ugyan a vádakat ejtették, a bíborost nem mentették fel.

Borghese és Pignatelli állítólagos szerelméről számos verses szatíra látott napvilágot. Borghese megbízta Berninit, hogy faragjon egy márványmatracot a nemrég feltárt, érzéki pózban alvó hermafrodita szobrának, amelyet a hálószobájában őrzött.

Hendrik Andersen és Henry James

A Hendrik Andersen szobrász és Henry James amerikai író közötti kapcsolat nevezetes: halálig tartott, de többségében távkapcsolat volt.

Henry James számos szenvedélyes levelet írt fiatal szeretőjének. A mester című könyvében Colm Tóibín úgy írja le Jamest, mint egy élettől megrogyott férfit, aki elhagyta az országát, szerető családját, visszautasította a baráti közeledéseket, és végül soha nem oldotta fel szexualitása körüli kétségeit.

Amennyire csak tudta, elnyomta érzelmeit, különösen mivel Angliában élt Oscar Wilde pere alatt, amelynek eredménye sokkolta őt. A tény, hogy Eve Kosofsky Sedgwick említést tett róla A rejtekhely episztemológiájában, forradalmasította a heteroszexuális fehér férfiak nyugati kánonját azáltal, hogy onnan kivonta és a kortárs világba helyezte Jamest.

Henry James öröksége tanúsítja, hogy nem elég a tárgyi bizonyíték, nem elég, hogy egy adott közösség sajátjának érzi, a tudományos körök mégis nehezen fogadják el.

Andersen munkásságának egy példája, ami kifejezi érdeklődési körét és már-már megszállottságnak hat, a Dávid című szobrában ábrázolt férfias sportosság. La notte (Az éjjel) című munkájában Andersen a férfitest fizikai erejét és szépségét emeli ki, hasonlóan Michelangelóhoz, akinek sok munkájában jelenik meg az izmos testű férfi.

Teatro delle meraviglie, a csodák színháza

Ennek a tárgynak a metaadataiban a „táncosnők” szót olvashatjuk, azonban a színpadon férfiak láthatóak. A leírás szerint ezek a „táncosok” valójában „álruhás férfiak”. Ez csak egy példa a sok közül arra, hogy milyen könnyen vesznek el queer történetek a metaadathalmazban, vagy általánosságban véve a gyűjteményekben.